Nyolcvankét centi
Nyolcvankét centi az
asztalom hossza.
Itt ülök nap nap után,
várom, hogy kedden és
csütörtök este
betöltsed újra szobám.
Nyolcvankét centire
ülsz velem szemben
füzetek, könyvek között,
ragozunk egyre, de
egészen másra
vágyom a ragok mögött.
Nyolcvankét centire
lélegzel tőlem.
Egyetlen lépés csupán.
Egyetlen karnyújtás
elég is lenne,
s elérhetnélek talán.
Nyolcvankét centiről
csak téged látlak,
szemem csak téged dicsér,
sóhajnyi pillanat,
pillányi sóhaj
talán a szívedig ér.
Nyolcvankét centi a
távolság köztünk,
ám ez is túl szédítő,
tizenhat évvel mert
hosszabbat adott
nekem a pajkos idő.
Nyolcvankét centi és
tizenhat fényév!
Átkozott dimenzió!
Térben és időben
már el nem érlek,
álom vagy, illúzió.
